Egy hasplasztika története

Végre-végre lefogytam. Mindössze egy apró kiló hiányzott a 16 éves korom óta hőn áhított álomsúlyhoz. Egy kiló. Erre nem terhes lettem? Már csak egy hét kellett volna és megvan. Ehelyett másféle csoda történt velem. Ott volt egy kis pocaklakó. Letettem a cigit (pedig nagyon szerettem cigizni), és ahogy a nagykönyvben meg van írva, kettő helyett ettem. Tudtam, hogy óvatosan kell bánni az ennivalóval, de a nem tudtam ellenállni. Egyszerűen állandóan éheztem. Mint, aki nem evett hónapokig. És esküszöm, hogy csak egy kicsit túlzok.

Nem tudom másoknál ez, hogyan történt, de én komoly fizikai fájdalmat éreztem mikor rám tört az éhség. Ha éhes lettem nem tudtam várni. Azonnal ennem kellett. Kétnaponta kaptam sírógörcsöt az éhségtől.

Az első terhességem során kb 25 kilót szedtem fel. Irtózatosan nagy volt a hasam. Ennek meg is lett a következménye. Köldöksérvem lett. Nem volt valami esztétikus a kidudorodó köldök a kismama pocakon. Persze mindenki vigasztalni próbált, hogy ez természetes. De egy hormonzavaros leendő anyukának alapból sok baja van magával. Hát, még ha mindenféle dudorok jelennek meg rajta, amit boldog-boldogtalan szóvá is tesz, mert senki nem tud megjegyzés és persze pocakfogdosás nélkül közeledni egy kismamához. Ember! Idegen vagy. Ne nyúlj a hasamhoz. Vagy ha már mindenféleképp hozzá kell nyúlnod, ne csodálkozz, ha én is megtapizlak itt-ott.

A lányom megszületett és a pocakom is leapadt. Egy kicsit. A baba 7 hónapig csak szopizott így addig lényegében meg se mozdultam. Csak sétálgattam a babakocsival. Egy éves volt mikor visszamentem dolgozni. A lányom 22 hónapig aktívan szopizott. Teljes munkaidő majd éjszakai négyszer-ötszöri szoptatás mellett mindenhez volt kedvem  csak a mozgáshoz nem.

Aztán mikor ismét közel voltam egy általam meghatározott majdhogynem elfogadható súlyhoz, mi történt? Hát nem újra terhes lettem?! Kezdődött minden elölről. Leszámítva, hogy a második terhességem során már nem éreztem azt a kínt, amit az éhezés jelent.

A második kislányommal kb. 15 kilót szedtem fel. Viszont a köldöksérvem mellé egy újabb tünet párosult. Szétnyílt a hasfalam és a két oldal között 4 ujjnyi szakadást szereztem. A hugi követte a nővére példáját és szintén pont 22 hónapig szopizott. Nála már a hetedik hónap után elkezdtem mozogni. Lépcsőzőre álltam és a futásba is belekóstoltam.

Mikor a második lányom után visszamentem dolgozni, nézegettem a ruhatáramat. Hát igen. Itt jöttek a gondok. Sikerült ugyan pár kilótól megszabadulnom, de lényegen nem változtatott. Ott álltam egy három centis lukkal a hasamon, négyujjnyi hasfalszakadással mely a klasszikus kötényhasat eredményezte. Ettől lesz a dolgozó, emancipált nőnek önbizalma.

Még többet sportoltam. Rendszeresen futottam. Heti háromszor, négyszer is tapostam az aszfaltot. Az tudtam, hogy a köldöksérvemmel kell valamit kezdeni, mert sajnos már fizikai tüneteim is voltak. Arról nem beszélve milyen csúnya egy ilyen pocak. A szoptatás alatt szó sem lehetett műtétről. Aztán elkezdtem tervezgetni és utána olvasni. Kerestem a lehetőséget.

Felvetettem a munkahelyemen, hogy kéne nekem egy ilyen műtét és kicsit kiesnék a munkából. Úgy 4-6 hétre. A munkáltatóm megértő volt. Persze, menj hisz az egészség a legfontosabb, de azért november 7-re már legyél itt. Ez volt szeptember 14-én. Vagyis van rá 7 hetem, hogy találjak egy orvost, aki megműt és meg is gyógyuljak potom 7 hét alatt. Gyerekjáték. Pont erről híres a magyar egészségügy. Arról nem beszélve, hogy van egy várólista is. Kb 73 embert kellett lepipálnom vagy drukkolni, hogy ne legyen jó nekik az időpont.

Kénytelen voltam megint a tesóm segítségét kérni. Kért két napot. Utána felhívott és azt mondta, hogy talált két orvost. Az egyik jól műt, a másik meg szépen. Ez ám a dilemma. Szép köldököt akarok vagy élni? Én úgy gondoltam nem feltétlenül baj, ha ez a kettő kritérium együtt teljesül. Mostanában nem nagyon hallottam, hogy bárki is belehalt volna egy köldöksérvbe. Olyat hallottam, hogy a páciens testében maradt ez vagy az, de hogy egy átlagos köldöksérv műtétet ne éljen túl valaki, olyat nem. A szép mellett döntöttem.

Szeptember 23-án, pénteken, hajnali fél hétkor volt jelenésem a Honvéd kórházban. A dokim egyből egy viccel indított, amivel sikeresen feloldotta a bennem lévő természetes idegességet. Miután még sosem találkoztunk, simán letagadta magát a szemembe. Majd mikor már majdnem kétségbe estem, hogy rossz kórházban vagyok, rossz orvos nevét diktáltam be, hatalmasat nevetett és közölte, hogy csak viccelt, ő az én emberem. Ügyes volt. Ettől a poéntól ellazultam, és úgy éreztem jó helyen vagyok. Megnézte a hasamat, és azt mondta szívesen megműt. Ráadásul nem csak a köldöksérvemet, de a hasfalamat is rendbe tudja tenni. Persze csak ha akarom. Mert állítólag nem mindenki akarja. Hát én akarom. Ez a non plus ultra.

Igen ám, de volt egy kis bökkenő. Mondtam neki, hogy a műtétnek meg októberben meg kéne történnie. Viccesen megkérdezte, hogy ugye 2017 októberére gondolok? Hát nem. Nagyon maximum két héten belül essen nekem. Azt mondta majd meglátjuk mit tud tenni. Csak egy műtő van, ő egy hónapja dolgozik ott, és mint mondta: „az erősebb kutya b@szik. Én nem az erősebb kutya vagyok.”

Értettem.

Elkezdődött a feszült várakozás. Minden ujjam csuriban. Biztos, ami biztos alapon elvégeztettem az összes vizsgálatot, ami kell a műtéthez, hogy bármikor ugrani tudjak, ha szól. Megvolt az EKG, mellkas röntgen, vér, vizelet. Két nap múlva hétfőn hívott. Lehet, hogy van egy hely péntekre. Úgy néz ki, hogy valakinek (sajnos) már nem lesz szüksége a műtétre. Atyaég. Az nagyon közel van. De persze, csináljuk. Volt egy kis lelkiismeret furdalásom, hogy más bajából hasznot húzok. Nem volt túl jó a szájíz. „Szerencsére” a másik beteg műtétje megtörtént, így viszont az enyém ugrott. Azt mondta a doki, hogy semmit sem tud ígérni. Kezdtem lemondani arról, hogy ez összejöhet. Lelki szemeim előtt láttam, hogy még egy évet kell várnom, hogy eltűnjön a hasamról a dudor.

Aztán október 1-én, szombaton, elmentünk a lányokkal a játszóházba. Amióta ez az egész cécó elkezdődött, egy lépést sem tettem a telefonom nélkül. Vártam a nagy hívást. A játszóházban nem volt velem a telefon. Mikor végeztünk akkor láttam, hogy hívott a doki. Valaki lemondta a hétfői időpontját, úgyhogy 3-án reggel 9-kor műtét. Sokkot kaptam, de bele kellett vágni.

Hétfőn reggel bevonultam a kórházba. Nagyon féltem. Féltem az altatástól, a fájdalomtól, az eredménytől. A hangulatomat azért megalapozta, hogy kb. fél nyolckor megérkezett a dokim és közölte, hogy kb 80%, hogy megműtenek, mert a főorvos még nem tud arról, hogy itt lesz egy műtét. Laza a fickó. SOS-ben keresett nekem egy aneszteziológust, aki válogatott szavakkal küldte el a dokimat mindenhova. Egy órával a műtét előtt biztos nem örültek nekem. Ez egy ilyen rapid-party dolog volt. De jó is volt ez így. Kevesebbet agyaltam azon, hogy túlélem-e.

Aztán megérkezett a főorvos úr, aki láthatóan nem örült nekem. Beszélt mindenféle várólistáról, meg nem életmentő plasztikáról, elfoglalt helyekről. Nem leszünk barátok az biztos. De egyébként teljesen igaza volt.

11 körül begurítottak a műtő előterébe. Hatan feküdtünk ott a sorban és azon izgultam, hogy nehogy összekeverjenek az akut vakbelessel vagy valami rosszabb esettel. Aztán kaptam karperecet, rajta a nevemmel. Ez már jó. Teljesen viszont csak akkor nyugodtam meg mikor betoltak a műtőbe és a dokim már ott várt. Szuper. Most már biztos, hogy nem cserélnek össze senkivel. Felvettük a szemkontaktust és tudtam, hogy jó helyen vagyok. Azért az is sokat segített, hogy majdnem mindenki megkérdezte a nevem. Ellenőriztek. Én meg tudtam, hogy a vakbelem már tutira megmarad.

Innentől kezdve csak két dologra emlékszem. Arra, hogy leszíjazták a lábam és a karom. Illetve az aneszteziológus lila szemhéj púderére. Nagyon szépen volt kisminkelve.

A következő pillanatban már az elfekvőben üvöltözött velem egy nővér. Értem én, hogy fáradt és rengeteget dolgozik, de mikor már annyira fulladozok, hogy a bőröm kékes-lilás színben pompázik, akkor elképzelhető, hogy nem szimulálok. Ezért legyen kedves nem leordítani a fejem, hogy ne nyavalyogjak, hanem adjon levegőt. A végén egy főnővér szaladt oda a nagy kiabálásra. Érdekes, ő észrevette, hogy fulladozom és segített.

Aznap már nem nagyon voltam beszámítható állapotban. Vannak emlékképeim, hogy ott volt a dokim, mondott is valamit. Biztos nagyon fontos volt, de nem emlékszem. Csak arra, hogy mosolygott. Az jó. Akkor biztos minden rendben van. Aztán ott voltak a szüleim. Hoztak levest. Haza is vitték. Ott volt a férjem is. Csak arra emlékszem, hogy szúrt a szakálla.

Jött az este. Féltem tőle, hogy ha kimegy a fájdalomcsillapító hatása, megpusztulok majd a fájdalomtól. Ennyire azért nem volt vészes. A várakozásokkal ellentétben az volt a legnagyobb bajom, hogy nem tudtam pisilni. Az éjszakás nővér, Marika, egy tünemény, igazi nagymama. Nem számított neki hányszor nyomtam meg a csengőt, mindannyiszor végtelen türelemmel jött hozzám. Az összes pisilési próbálkozásomat végigizgulta. Drukkolt, hogy sikerüljön. Mikor először felültem, 15 percig fogta a kezem.

Nagyon hálás vagyok neki. Több ilyen nővér kellene a kórházakba. Biztos ő is fáradt hisz nem én voltam az egyetlen, aki nyomta a gombot, mint süket a csengőt. Mégis mindig kedvesen mosolyogva lépett a szobámba. Éreztem a belőle áradó szeretetet.

Négy nap múlva hazaengedtek. Itthon gyógyulok tovább.

Milyen a hasplasztika? Csúf. Mintha magával Hasfelmetsző Jack-el randiztam volna valami sikátorban. Érdekes, hogy kevésbé fáj, mint a császármetszés. A műtét utáni napon már simán sétálgattam. Igaz, hogy csövekkel a hasamban, de sétálgattam. A lakosztályom egyszerűen fantasztikus volt. Minden volt az egyágyas szobámban, ami a kényelmemet szolgálta. Volt egy a körülményekhez képest relatív kényelmes ágyam, saját külön fürdőszobám, tévé, hűtő, egy fotel, sőt még egy mikró is. A fotel egyébként jó szolgálatot tett. Mikor már nagyon fájt a hátam a sok fekvéstől, abba kucorodtam be és sikerült összefüggő 3 órát aludnom az előző maximum 40 percek helyett.

A kijelentkezés előtti kötözésen még beszélgettünk a dokival. Azt mondta, hogy belegebedhettem volna a sok tornába, futásba vagy akármilyen sportba, semmi sem változtatott volna a hasamon. Egészen egyszerűen nem volt hasizmom. A két terhesség miatt teljesen szét volt csúszva a hasamban minden és minden irányban.

A hazafelé úton végig ezen gondolkodtam. Hány ezer nő élhet így. Ezen miért nem segít a TB? Ugyanis a hasplasztika csak kivételes esetekben TB támogatott. Nekem a köldöksérv címszó alatt lehetett megcsinálni. Akkor is megműtik a nőket ha fogynak x kilót és nagyon megereszkedik a bőrük. De nem 10-20 kilóról beszélünk. Sokról. Minden egyéb esetben fizetni kell érte. Méghozzá nagyon sokat. A hasplasztika árak kb 500 ezer ft-nál kezdődnek.

Pedig a nők, mint pl én, nem tehetünk arról, hogy ez így alakult. Az egyetlen”bűnünk”, hogy gyereket szültünk. És az állambácsi úgy gondolja, hogy megtettem, amit megkövetelt a haza és most húzzam le a redőnyt? Hogy 38 évesen nekem már úgyis mindegy, hogy néz ki a hasam? Igen, ha az életem múlott volna rajta akkor mindegy. De kifejezetten nem bánom, hogy megszűntek a fájdalmak és újra tudok majd szép blúzt hordani. Hogy nem kell lépten-nyomon magyarázkodnom, hogy nem vagyok újra terhes csak már szültem kettőt. Én szerencsés vagyok. Persze szerencsésebb lettem volna, ha egyáltalán nincs szükség műtétre, de én kaptam lehetőséget arra, hogy jobban érezzem magam a bőrömben. Még akkor is, ha lényegében félbe vagyok vágva. Ok ez így nem teljesen igaz. Egy mosolygós száj van a bikini vonal felett egy kicsivel, ami a két cicimmel együtt olyan, mint egy nagy szmájli. Egyszer majd biztos jót nevetek ezen. A lényeg, hogy élek és minden a lehető legjobban alakult.